Dragon Quest VIII.: Journey of the Cursed King

Az elmúlt pár hetemet eme játék nyüstölésével töltöttem el. Nem ismerős a címe? Hát idehaza nem egy különösebben ismert széria a DQ, itt Gyurcsányisztánban inkább a Final Fantasy-re asszociálnak az emberek ha a JRPG-re terelődik a téma (esetleg Tales of… széria vagy Kingdom Hearths). Viszont Japánban a DQ a minden. Ha egy DQ játék megjelenik valamelyik konzolra, az a legkomolyabb megtiszteltetés ami érheti a gépet és a legnagyobb öröm a masinát megalkotó cégnek, hiszen egy DQ játék garantált siker. És ezesetben a sikert milliós eladásokban kell érteni – NÉHÁNY NAP ALATT. A DQ mindig csak az adott generáció legsikeresebb gépén jelenhet meg, tehát értelem szerű, hogy az előző generáció DQ-je ps2-re jött ki (a hetedik meg ps-re, előtte meg NES-SNES-re, a kilenc DS-re jön idén, a tíz meg wii-re, majd egyszer), és Japánban röpke pár hét alatt el is ment belőle négy millió darab. Tehát mindenki jogosan gondolja: ez a játék valami igazán nagy csoda lehet. Viszont…

Viszont engem azért nem döngölt a földbe. Szó se róla, remekül szórakoztam vele jópár hétig, de az örömbe azért elég sok ürüm is vegyült. A játék ugyanis nem vesz tudomást arról, hogy 2005 van (persze, mert 2009 van, de 2005 januárjában jelent meg XD) és gyakrolatilag tojik a JRPG stílus elmúlt jópár éves fejlődésére és annak minden megújulására. Tehát kb. úgy képzeljük a dolgot, hogy veszünk mondjuk egy kőkemény tradícionális NES-es szerepjátékot és azt átdobjuk 3D-be. Tehát az olyan modern és trendi dolgokat, mint a real-time küzdelem, ATB, automatikus gyógyulás, bármikori mentési lehetőség, save-pointok, undsoweiter… na ezeket mindenki felejtse el. Ez részben jó, részben meg nagyon rossz. Hogy ezek a dolgok kit mennyire zavarnak az tökéletesen egyénfüggő, én pl. teljesen a full körökre osztott harcot kedvelem a leginkább, viszont azért már ölni tudnék, hogy csak a templomokba lehet menteni (kb. 75 óra játékidő alatt, jó ha 40-et mentettem, mert néha órákig nincs erre lehetőség). Szóval mindenki készüljön fel rá, hogy a DQ8 egy ízig vérig tradícionális és hagyománytisztelő játék, akik a modern RPG-ken nevelkedtek különösen óvakodjanak tőle! De lássuk részletében a dolgokat…

TÖRTÉNET
Egy gonosz udvari bolond formájú alak, Dhoulmagus, elorozza Trodain királyság legféltettebben őrzött kincsét, egy varázsbotot, ami óriási mágikus erővel bír és természetesen egy ősi gonoszt zártak el benne. Trodain-t szörnyű átokkal súlytja: az egész várat mindenféle zöld csápok lepik el, a lakosság ledermed, a király egy aprő zöld kobolddá válik, a hercegnő pedig egy lóvá. Egyedül a hősünk (akit mi nevezhetünk el – újabb klasszikus megoldás) marad érintetlen. Ő a király és hercegnő társaságában elindul Dhoulmagus nyomába, hogy számon kérjék a rémtetteket és valahogy feloldják az átkot. Iszonyat hosszú út áll előttük, rengeteg kalanddal, veszéllyel, kudarccal és ellenséggel. Ide most azt kéne írnom, hogy számos barátra is szert tesznek, de ha így cselekednék, akkor hazudnék, de erről majd később.
Szóval a történet nem indul valami vérfagyasztóan izgalmasan, de legalább nem is teljesen sablonos. Tulajdonképpen az egész sztoriról elmondható ugyanez: nem túl fordulatos, nem túl izgalmas, nem is a legeredetibb, de nem is totál klisé. De nem ezért fogja senki szeretni a DQ8-at, az tuti.

SZEREPLŐK
A főhős valószínűleg Link közeli rokona lehet, mert egy árva szót nem szól és végig csak külső szemlélődőként van jelen (persze azért róla is kiderül majd ez-az, de nem sokminden). Ez mai szemmel nézve igencsak furcsa lehet, de régen ez teljesen megszokott volt, talán így akarták, hogy a játékos könnyen azonosuljon a főszereplővel, könnyebb beleélnie magát mindenkinek a történésekbe. Nevet is mi adhatunk neki, amúgy ez jól meg lett oldva, mert ugyan rengeteg a ténylegesen beszélt szöveg, de midig sikerült úgy csavarni a szövegkörnyezetet, hogy ne legyen kimondva a nevünk, vagy hivatkoztak ránk (főnök, haver).
A többiek… Hát elég gyászos az összkép, kezdjük a javával. Trodan király nagyon muris figura, totál lökött és teljesen szerethető, nekem ő volt a kedvencem. A hercegnő sokáig csak ló képében van jelen, de később megjelenik álmainkban (nagyon csinos!) és kiderül, hogy egy igazán szeretetreméltó személy. A három irányítható csapattag, a hősön kívül végig ugyanazok: Yangus a rosszarcú bandita, Jessica a kebelcsoda mágusnő és Angelo a bús képű templomos lovag. Yangus lett a legjobban kidolgozva és zord kinézete és iszonyatos akcentusa ellenére ő az egyik legszimpibb szereplő. Jessica a szokásos “megölték a bátyám, úgyhogy most bosszútállok” csitri, nagy dudákkal és elég rossz természettel. Nem nagyon kedveltem, bár elég látványos ruhákat lehet rá aggatni és speciális képességei közül is igen sok koncentrál az erotikára – szóval azért nem teljesen reménytelen :D! Angelo a szokásos fehérhajú bishounen, de nagyon kevés szövege és szerepe van, nagyon gyenge karakter lett.
A mellékszereplőknél borul ki végleg a bili. Utazásunk során rendre olyan embereken kell segítenünk akiket az ember legszívesebben addig verne egy szívlapáttal, amíg az lélegzik. Önző és buta herceg, arrogáns és undok varázsló, iszákos és önfejű jós, marakadó és végtelenül kicsinyes testvérpáros és a sor még folytatható. Rohadtul utáltam majdnem mindegyikőjüket. Ráadásul mindegyiknek olyan fülsértő akcentusa (vagy csak simán idegesítő hangja van), hogy néha inkább lehalkítottam a TV-t. A maréknyi kedvelhető és normális mellékalak sorsa meg rendre a kínhalál.

HARC, JÁTÉKMENET, SZAVATOSSÁG
Erről nem nagyon van mit mondani. Klasszikus TBS, iszonyat sokat kell harcolni és az összecsapások rendre nagyon nehezek is (főleg eleinte). Tápolni iszonyat unalmas és macerás, sok a teljesen használhatatlan skill (pl. a lopás valami botrányos hatásfokkal működik) és az unfair ellenfél (nagyon “szórakoztató” nyolc szörnnyel küzdeni egyszerre, amik között mondjuk mindig van egy gyógyító, egy feltámasztó és egy aki folyamatosan utánpótlást hív). Mondjuk én szerettem a harcokat, a kőkemény főgonosz elleni csatákat meg különösen kedveltem – de ez már elszántság és fanatizmus kérdése is. Viszont igazán magas szintre nekem sem volt erőm feltápolni a szereplőket, de erre nem is nagyon van szükség (maga a játék lenyomható kb. 42-43.-as szinten).
A harcban az egyik újdonság (bár lehet, hogy más DQ játékokban már volt), hogy lehet az embereinket “hergelni”, be tudnak “gerjeszteni” vagy hogy mondjam. Naszal’ úgy képzeljétek el, mint a Dragon Ball-ban: hőseink körről körre egyre jobban feltüzelik magukat és így majd képesek lesznek egy extra erős támadásra. Ez főleg mágia szempontjából fontos, ugyanis alapból igencsak csekély sebzésekre képesek még az erősebb varázsigék is.
Maga a játék teljesen a szokásos módon zajlik: új városba érés, történet, dungeon, vándorlás, új városba érés. Ez a ciklus gyakorlatilag egész a legvégéig kitart, persze idővel “járműveink” is lesznek, amikkel még jobban felderíthetjük a világot. Btw, a bejárható terület hatalmas nagy, megvalósítása nem a szokásos. Ugyanis ezúttal a külső területeken is ugyanúgy mászkálhatunk, mint egy városban, nem vált nézetet a játék (mint pl. a régi FF játékokban); hanem marad a szabadon mozgatható kamera és a részletes táj (mint pl. az FF12-ben). Ez szerintem remek megoldás, nagyban megdobja a játék hangulatát, valószerűvé teszi a világot. Nagy távolságok vannak, földrajzi képződmények, gyönyörű tájak és változó napszakok (ami nem egy puszta fényerő váltás – éjjel más ellenfelek mászkálnak és a városokban minden bolt be van zárva). Mondjuk egy változó időjárás is belefért volna a dologba, de az kimaradt.
A világ hatalmas és tartalmas is. Ugyan a játék mellékküldetésekben nem bővelkedik (van belőle kb. három), viszont tengernyi sok titkos láda és kincs található. Lehet mini-medálokat gyűjteni speckó ajándékokért, van két kaszinó, lehet extra erős szörnyekre vadászni akiket befogva majd arénákban harcoltathatjuk őket egymás ellen (khm… pokémon? :D). A játékban van alkímia is, a legerősebb fegyvereket csak úgy állíthatjuk elő, hogy megkeressük vagy kikisérletezzük a receptjeiket (ez már magában nem könnyű feladat), utána a megfelelő összetevőket kell begyűjteni (vannak baromi ritkák és nehezen megszerezhetőek), majd a magic pot-ban össze kell őket varázsolni. Ezekkel az apróságokkal igencsak megnyújtották a játék szavatosságát. Én magam kb. 75 órát játszottam és ennek nagy része tiszta játékidő volt, nem csak értelmetlen és végtelen tápolás valami irreálisan erős bonus főgonosz ellen (lsd. FF10). PErsze aki ilyesmire vágyik, annak sem kell csalatkoznia a DQ8-ban, bár szerintem csak nagyon kevesen vannak olyan türelmesek, hogy elérjék a százas szintet.

ZENE, HANGOK
A zene alapvetően nem rossz, de talán kicsit túlságosan is nagyzenekari. Mindenhol túlságosan grandiózus akar lenni, vagy hogyan is mondjam. Lényeg, hogy különösebben nem tetszett, leszámítva azt amikor repülünk, mert az fantasztikusan jó. A játék hangeffektjei meglehetősen “old-school”-ak lettek, azért az ezredforduló után ezek a “pittyegések” kicsit furcsán hatnak.
A szinkronhangokról már tettem említést, nem nagyon akarom ismételni magam. Az angol verzió készítői egyszerűen imádták az akcentusokat, mert minden második ember azzal beszéli az angolt (van itt minden: arab, francia, olasz, orosz, etc). Sajnos a többség hangja elég rémes, bár pl. Yangus és Red (ő a normális mellékfigurák egyike és ráadásul ki sem fingatják) iszonyatos “bűnöző” akcentusát idővel már egész megkedveltem.

GRAFIKA
Ilyen téren nem lehet nagyon panasz a játékra. Gyönyörű cell-shaded az egész. Mindaddig átlagosnak tűnik a dolog, amíg az ember nem néz végig egy naplementét valamelyik homokos tengerparton a pálmák alatt. Szerintem elképesztően jól néz ki, bár el kell ismerni, hogy nem egy FF10-12 szint. Viszont van egy tényező a játékban, amiről eddig még említést sem tettem, pedig ez a legnagyobb erőssége…

AKIRA TORIYAMA
Bizony. A játék (és a széria többi részének) elkészítésében (főleg dizájn szempontjából) részt vett a Dragon Ball és a Dr. Slump mangák szülőatyja. Aki ránéz a képekre az már messziről kiszúrhatja Toriyama egyedi rajzstílusát, de a játékot játsza érződik igazán a mester munkája. A főhős (főleg maximálisan felhergelve) kiköpött Son Goku, Angelo mintha a megőszült Trunks volna, Dhoulmagus második alakja tiszta Dermesztő, Marcellóban is van egy kis Vegita. Az ellenfelek egytől-egyig mintha a klasszikus Dragon Ball-ból léptek volna elő. A mester nők terén ezúttal különösen kitetett magáért, igazán dögös kis pipiket rajzolt. Ha már nők: Toriyama perverz és infantilis humora is jelen van a játékban, néha igazán jókat derültem a poénokon, de számos kis apróság is volt, amik elismerő mosolyt csaltak arcomra.

Szóval le sem tudná tagadni az öreg, hogy köze volt a játékhoz és gyakorlatilag ő is a legnagyobb pozitívum az egészben. A DQ8 egy gyenge közepes lenne nélküle, de így megér a játék mondjuk egy erős 8,5-et. Persze ha valakinek nem jelent semmit Akira Toriyama neve, az nem sokra megy ezzel a tényezővel, de hát a DQ egyik fő vonzereje mindig is ő volt. Nem csoda, hogy főleg Japánban ennyire népszerű sorozat a DQ. :)