Death City nem éppen a legbiztonságosabb hely az egyszerű halandó számára, hiszen erősebb társaik képesek levadászni őket, és felfalni lelküket. Az ilyen delikvens elemek levadászása a halálistenek (bár itt talán megfelelőbb lenne a „lélekvadász” fordítás) és társul választott élő fegyvereik feladata. Ezt persze nem puszta jótékonyságból teszik, ugyanis kilencvenkilenc ilyen plusz egy boszorkány lelket felfalva a fegyverek ereje jelentősen megnő és „Halál Kaszává” a Nagy Kaszás (Shinigami-sama) fegyverévé válnak, ami használójuknak se jön rosszul. A sorrendre viszont nagyon vigyázni kell, mert elég egy apró hiba és az egész gyűjtögetősdi kezdődhet elölről.

Az ifjú lélekvadász Maka és társa, a csatában kaszaként funkcionáló Soul Eater, keservesen meg is tapasztalják ezt, amikor 99 emberi lélek levadászása után az utolsó fogásról, Blairről, kiderül, hogy nem boszorkány volt, hanem csak egy nagyon erős macska; és most kezdhetik az egészet elölről…

Barátaiknak, Black Starnak és fegyverének Tsubakinak, nincsenek ilyen gondjaik. Nemes egyszerűséggel azért, mert eddigi pályafutásuk során még egyetlen nyomorult lelket sem sikerült begyűjteniük, ezért akadémiájuk alapítója a Nagy Kaszás úgy dönt mind a négy delikvenst (a legutóbbi akcióval Makáék egyenlege is nullára zuhant) korrepetálásra küldi: feladatuk az lesz, hogy az intézmény nemrégiben elpatkolt, ám zombiként visszapofátlankodó tanárát levadásszák.

Persze a túlbuzgó pedagógus sem véletlenül vált élőhalottá, kivallatása után (amit sajnálatos módon kispóroltak az animéből) hőseink meg is tudják, hogy az egész mögött egy bizonyos Dr. Franken Stein áll, a kissé szórakozott tudós, akinek legnagyobb érdeme, a jelen pillanatban egyedüli Death Scythe megalkotása (aki mellesleg Maka-chan apukája). El is indulnak hát a derék tudóshoz ahol hősiesen agyonveretve magukat átmennek a vizsgán, melynek valódi célja talán csak annyi volt, hogy Shinigami-sama egy szem fiát, aki a roppant fantáziadús Death The Kid névre hallgat, is beírassák az suliba.

Az így kialakult kis trium(vagy inkább hepta?)virátus azonban nem sokáig élvezheti a boldog diákéveket. Egyrészt mert új tanáruk Dr. Stein lesz, másrészt pedig, mert a shounen-fightok hagyományaihoz híven felbukkannak a gonoszok, akik nem adják alább a világuralomnál. A gaz ellen elszánt és kegyetlen, imásukba pedig csak egy pöttyet rondít bele, hogy az ismét összeállt Stein-Death Scythe páros kb. három másodperc alatt a taknyot is kiveri belőlük, ám ők törött bordákkal és töretlen lelkesedéssel folytatják az ősi gonosz kiszabadításáért vívott küzdelmüket.

 

Bár a hazai blogerek körében nem igazán keltett különösebb visszhangot, a mostani szezonban indult a Soul Eater (Lélekfaló) című anime is, ami műfaját tekintve a shounen-fightok, egész pontosan a „teljesen elmeroggyant állatságok” kategóriájába tartozik, és hamar magával ragadja az arra fogékony nézőt.

Az, hogy az alapul szolgáló manga szerzője valami nem teljesen legálisat szedhetett rajzolás közben már a szereplőkön is megmutatkozik, kiknek közös ismertetőjegye, hogy komplett hülyék.

Főhősnőnk a kissé pszichopata, nagyon lapos Maka (az animében viszonylag ritka, de a mangában állandó poénforrás, hogy soha, semmilyen körülmények között sem tudja felkelteni a férfiak érdeklődését; sovány vigaszként viszont a 4chanon 10-ből 9 felhasználó akarja megerőszakolni) kétségkívül aranyos, és üdítő változatosságot jelent a sok férfi shounen hős között.

Társa, a nagyrészt emberi alakban mutatkozó, szarkasztikus Soul Eater életének legfőbb célja, hogy megőrizze „királycsávó” imását, amiben nem csupán ereje, de kiváló forgatója is segítségére van. Ketten együtt igencsak ütős, és harmonikus párost alkotnak.

A derék kasza nagy haverja Black Star alighanem sokak kedvence lesz. Legalábbis ha lövészetre járnak, és kellene valami célzást segítő kép a céltáblára. A kis kékhajú retekegér legfőbb vonása végtelen beképzeltsége, és teljes balfaszsága. Bár elméletileg hatalmas az ereje, nem igazán képes használni. És mivel a stratégiáról sincs sok fogalma leginkább bokszzsákként, és a nézők gyűlöletének legfőbb célpontjaként funkcionál (megj.: a mangában sokkal elviselhetőbb karakter, de ott se szimpatikus).

Társa, a végtelen mennyiségű együttműködésre képes Tsubaki, kellemes domborzati viszonyainak hála elsősorban fanservice elemként funkcionál.

A harmadik csapat fegyverfogatója, a Nagy Kaszás egy szem gyermeke, Death The Kid annyira kemény, hogy rögtön két fegyverrel is nyomja. Két pisztollyal, hogy egész pontosak legyünk. Bár talán ez nem is annyira lazaságának, mint inkább beteges szimmetriamániájának köszönhető, aminek hála a csata közepén is képes hazarohanni, hogy ellenőrizze szimmetrikusan hajtogatta-e össze a wc papír végét. Az ilyen megnyilvánulásainak hála sikerei száma Black Szarévall vetekszik, és bizony elég sok idő lesz még mire összegyűjti azt a 2×(99+1) lelket.

Apukája, a Shibusen Akadémia alapítója a Nagy Kaszás (kinek fogalma sincs róla miért hívják a béke fenntartására létrehozott szervezetét akadémiának), kissé szenilissé. és nagyon hülyévé vált öregkorára. Ereje azonban a régi, és bármikor hajlandó prezentálni, ha a lökött diákjait, vagy lökött fegyverét kell fejbe kólintani.

Társa, a létező világ legtáposabb fegyvere Death Scythe meglehetősen oda van kislányáért Makáért. A derék leányzó viszont ezt nem igazán viszonozza, mondhatni kifejezetten utálja nőcsábász édesapját, amiért édesanyját megcsalta. Az univerzum legerősebb kaszája persze ebbe nem nyugszik bele, és mindent elkövet, hogy lenyűgözze kislányát (és eltüntesse a közeléből azt a semmirekellő Soult).

Végül ejtsünk szót Dr. Steinről is, aki az akadémia legerősebb fegyverforgatójaként ismert és elődje nyugalmazása után hőseink új tanára lesz. Mellékállásban amúgy egy őrült tudós, aki bevallottan szeretné felkonc… izé… felboncolni Makát, meg úgy minden létező dolgot. Egyébként annyiban erősen hasonlít a nézőre, hogy ő is rendkívül gyakran vágódik el kis gurulós székével, csak ő inkább a küszöb, és nem a röhögés miatt.

 

A technikai kivitelezésről szólva: a grafika és a zenék is remekül el lettek találva, ami leginkább a harcjeleneteknél (naná, hol máshol?) fog szembeötleni. A készítőknek sikerült igazán látványos, ugyanakkor mégis áttekinthető csatákat varázsolni a képernyőre, bár ez ugye alap ebben a műfajban. Az animáció rendszerint gördülékeny és erős FLCL utánérzést hoz magával. A CG pedig olyan amilyen, néha remekül illeszkedik a képbe máskor nagyon ronda.

A szereplők karakterdizájnja tetszetős (Maka-chan tényleg nagyon aranyos, Black Star nagyon Naruto klónos, Shinigami-sama meg nagyon absztrakt), bár a környezethez hasonlóan néha már ez is túlságosan is bizarr.

Az opening és az ending remekül el lettek találva, előbbi kifejezetten nagyonjó, utóbbi pedig… nos van akinek bejön, mindenesetre nem lett rossz.

A szinkronnal kapcsolatban: nos, a Gunslinger Girl óta tudom, hogy ezt a részt a japánok is képesek néha nagyon elbaszni (bár ott legalább vígasztalt a tökéletesre sikeredett angol változat), és bizony a Soul Eater sem a remek szinkronjával fog megmaradni az emlékezetünkben. Annyira nem, hogy az első rész után sok mangarajongóból kiszaladt egy „Ez meg mi a fasz!?” mondat, ugyanis sok szereplő hangjánál félelmetesen mellényúltak a készítők, ezt leginkább pont a főszereplő sínylette meg (bár nekem Soul hangja is érdekes volt), aki egy kezdő, és átélés tekintetében max. gyenge kettes teljesítményt nyújtó seiyout kapott, a kishölgy ugyan mutat némi fejlődést a későbbiekben ( a hatodik részben már egész szépen hozta a „Stein-hakase”-t) de még messze áll a tökéletestől. Mindenesetre a szinkronszínészek többsége azért jól teljesít, és a többiek sem mennek az élvezet rovására, viszont bőven lenne még hová fejlődniük.

És ha már élvezet: a sorozat legfőbb hangulati eleme az elmebeteg humor, ami egyfelől a komplett hülye szereplőkre, másrészt a shounen-fight klisék kiparodizálására épül. Erre még rátesz egy lapáttal a rendkívül groteszk környezet, ami ugyan önmagában nekem nem jött be, és helyenként tényleg túlzás, de tény, hogy ehhez a történethez nagyon illik. Ha már történet, nos, mint említettem, az leginkább a műfaji elemek paródiájára épül, így túl sok mindent nem kell várni tőle. Itt is megvannak a kötelező fordulatok és elemek, bár gyakran nem egészen úgy sülnek el, ahogy azt az ember megszokta.

A sorozat sajátosságaként említeném még meg, hogy két verzió is van belőle: egy vágott és egy vágatlan. Bár a kettő között nem sok különbség van, viszont közös vonásuk, hogy a mangához képest mindkettőt agyoncenzúrázták (jó szokás szerint, ugyebár). Ez leginkább a fanservice terén mutatkozik meg, ahol az anime csúnyán alulmarad az alapul szolgáló képregénnyel szemben (bár mivel gonosz vagyok, elárulok két dolgot: 1. Maka a mangában sem funkcionál különösebb fanservice elemként 2. a Soul Eater világa is azok közé tartozik, ahol az apáknak kell szoptatni a gyermeket, mert a nők fizikailag képtelenek rá).

Ami pedig a jövőt illeti: nos, a manga még javában fut, a sorozatot pedig „51 részesre tervezik”. Gyengébbek kedvéért ez azt jelenti, hogy addig fog tartani, míg az utolsó rajongó is meg nem vakul a tv képernyő előtt (utána pedig áttérnek majd a drama cd-k és nyomkodható mellű figurák gyártására), mialatt filler részek millióit „élvezhetjük” végig. Ez azonban még mesze van, ugyanis a mangát nem két rész alatt fogják beérni.

Summa sumarum:

A Soul Eater nagyon kellemes kis csalódás volt számomra. Előbb-utóbb ugyan el fogja érni a shounen-fightok végzete, de az még jócskán odébb van. Egyelőre egy teljesen élvezhető sorozat nagyszerű humorral, és a legfontosabb: lebilincselő hangulattal.  Amit részemről elsősorban kikapcsolódásra ajánlok azoknak, akik szeretik betegre röhögni magukat, élvezik a látványos harcokat, és nem riadnak vissza az enyhén bizarr atmoszférától. Minden hibája ellenére kifejezetten kellemes darab.

~SlyZero~

from video.aol.com posted with vodpod