My Little Sister Can’t Be This Cute

Holy shit! Új blogpost?! Bizony, de nem tőlem. SlyZero time, again.

Kousaka Kyosuke egy teljesen átlagos japán középiskolás (ki hitte volna?), akinek unalmas hétköznapjait leginkább a húgával való, hol siralmas, hol gyakorlatilag nem is létező viszonya határozza meg. Az említett kistesó, Kirino, ugyanis nemcsak hogy a legrosszabb korban (14 éves) van, de minden jel szerint szívből rühelli bátyját.

Egy nap azonban hősünk egy gazdátlan anime DVD-t (pontosabban egy anime DVD tokjában, jó okkal, elrejtett játékot) talál a házban, és rövid nyomozás után kideríti, hogy ez bizony a kishúgáé aki (társadalmi és családi okok miatt titokban, lásd később) otaku, és, korához képest szokatlan női kisugárzását felhasználva, modellkedésből szerzi meg a limitált kiadású mangákra, animékre, játékokra, erogékre és egyéb cuccokra valót. Ami viszont majdnem ennyire aggasztó, hogy gyűjteménye csakis és kizárólag olyan darabokból áll, amelyeknek központi témája a kishúgok és idősebb fiútestvérük közötti, tiltott szerelem (igazából 99%-ban incest-hentai játékok).

Kyousuke persze azért annyira nem átlagos japán, hogy családon belüli szaporodással próbálja meg két generáción belül elérni a mangafigurák anatómiai sajátosságait, és Kirino is van annyira tsundere, hogy elmondja a játéknak semmi köze a valósághoz, hogy ő valójában a cuki kishúgokat kedveli, és hogy véletlenül sem azért vette fel azt a kurvás egyrészest, mert ha netán el találna esni  benne, akkor a bátyja pont láthatja milyen melltartót is vett fel aznap.

Így aztán gyorsan megállapodnak, hogy a kiscsaj hobbiját titokban tartják az otakukra leginkább a társadalom rákfenéjeként tekintő anyjuk, és a családon belüli erőszakot főállásban művelő, konzervatív édesapjuk előtt.

Fushimi Tsukasa ügyesen meglovagolva a trendet, miszerint a családon belüli szaporodást a gyakorlatból lassan elméletbe is kezdték átültetni, 2008-ban, Ore no Imouto ga Konna ni Kawaii Wake ga Nai címen (röviden: Oreimo) útjára indította saját light novel (magyar fordításban: takarékosan megírt konzumhulladék) sorozatát, amelyből nem sokkal később manga, és, ha minden igaz, jelen sorok olvasása közben már anime és fél tucat egyéb maszturbációs segédeszköz is készült. Bár, a szerző saját bevallása szerint a történetben nem lesz családon belüli szaporodás, ennek némiképp ellentmond a tény, hogy a hamarosan piacra kerülő randi szimulátorban (amihez külön 2D-s motort fejlesztettek!), Kyousuke bőrébe bújva, ugyan az össze s csajt felszedhetjük, de valamiért csak Kirinóval reklámozzák a játékot. Meg hát pénz beszél ugyebár, és mivel az Oreimonak Nyugaton még nagyobb rajongóbázisa van, mint Keleten, ezért a rajongók reménykednek, hogy a fenti mondatot ő se gondolta komolyan, és még véletlenül se akarja elsütni a „nem is vérszerinti testvérek”, közutálatnak örvendő kliséjét.

Node, eme kis kitérő után, térjünk vissza a történethez, pontosabban annak szereplőihez:

Itt van mindjárt az említett hugica Kirino. Tipikus tsundere, ebből kifolyólag annyira szimpatikus, hogy az ember legszívesebben befizetné egy komplett holokausztra, legfeljebb a gázkamrát hagyná ki, nehogy a korai halál rontson a krematórium élményén. Saját bevallása szerint egy csöppet sem kedveli a testvérét, aminek csak egy picit mond ellent, hogy szó szerint belebetegszik a távollétébe, és betegesen féltékeny minden szóba jöhető riválisára.  Egyébiránt nagyon aranyosan néz ki, kitűnő tanuló, élsportoló. Hobbija a manga/anime, regényírás, és hogy mondvacsinált okokkal love-hotelekbe rángassa el testvérét.

Fivére Kyousuke amolyan (helyi Kyon pótlék gyanánt) „két lábbal állok a Földön” karakter. Nagyon szeretne javítani a húgával való viszonyán, de hiába húzza ki Kirinot rendszeresen a legkülönfélébb slamasztikákból, úgy érzi, kapcsolatuk egy fikarcnyit sem akar javulni. Egyébiránt erős szemüvegfétise van, és minden vágya egy nyugalmas élet.

A szülőkről csak annyit, hogy apuci rendőr, és főállásban gyakorolja a családon belüli erőszakot (+ egy a „fegyveres testületben szolgálók biztos szarrá verik otthon az asszonyt és a gyerekeket” sablonnak) intelligenciájára pedig jellemző, hogy amikor megtalálja lánya gyűjteményét, akkor a „Kefélnivaló Hugicák” és a „Hogyan Csábítsuk El Bátyánkat Öt Lépésben” kaliberű címek olvasatán csak azon sopánkodik, mekkora otaku a lánya…

Anyuci funkciója nagyjából ki merül abban, hogy a családra főz.

Manami, Kyousuke gyermekkori barátja, az átlagos (ami a szerző értelmezése szerint a gyökér szinonimája) nőnemű lény két lábon járó megtestesülése, plusz még szemüveges is. Ebből kifolyólag elsődleges rivális mindenki számára, aki főhősünk szívére pályázik. Pechére, bár Kyousuke nagyon közeli barátjának tartja és racionális énje szerint tökéletes feleség lenne belőle, mégsem érez iránta vonzalmat. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a srác háremének többi tagja ne kezelje ősellenségként szegény csajt. (Vagy hogy neki drukkoljon az egész 4chan.)

Ayase Kirino legjobb barátnőjeként aposztrofálja magát. Kedves, aranyos, segítőkész, ebből a rutinosabbaknak máris leeshetett, hogy a pszichopaták (szaknyelven: yandere-k) népes táborát gazdagítja, és, ilyetén módon, egy két lábon járó biztonsági kockázat Kyousukére nézve. Személyes meggyőződése, hogy bizonyára az ördögi bátyó állította át kishúgát a sötét oldalra.

Kuroneko, polgári nevén Gokou Ruri, Kirino első és legjobb otaku barátnője, aki, lévén maga is tsundere, kiváló társaságot nyújt a lánynak valahányszor oda-vissza anyázáshoz szottyan kedve. Egyébiránt gótloli, és a karaktersablonjából legfeljebb annyiban tör ki, hogy a valódi gótokhoz hasonlóan ő is teljesen életképtelen és antiszociális a saját mikrokörnyezetén kívül. Saját bevallása szerint legalább annyira szereti Kyousokét, mint a kishúga (ezt bizonyítandó ő is egy kanál vízben meg tudná fojtani Manamit) és későbbiek során legalább annyiszor is veszi igénybe a srác segítségét, mondjuk, hogy barátokat szerezzen, vagy hogy hentai játékot programozzon…

Akit érdemes lehet még megemlíteni az Saori, aki egyfajta mentorként vezeti be Kirinot az otakuk társadalmába (plusz poén, hogy ő maga nem is otaku, hanem egy teljesen normális nő, aki személyes okokból vegyül a japán társadalom páriáival). A többiekkel (pl.: egy intim kapcsolatukat nyíltan felvállaló testvérpárral, vagy Manami nagyapjával, aki már most vejeként tekint Kyousukéra) inkább nem foglalkoznék, mert az olvasók fele már valószínűleg így is kihullott…

…szóval térjünk át a grafikai kivitelezésre, amivel kapcsolatban nem árt megemlíteni, hogy a könyveket és a képregényeket két különböző ember illusztrálta. Előbbi egy Kanzaki Hiro nevű illető lelkén szárad, akinek nagyjából ebből is áll a teljes, szakmai önéletrajza; utóbbit azonban Ikeda Sakura követte el, akinek munkásága idáig jórészt hentaiokra terjedt ki (jobb doujin rajzoló csapatok tanulmányozzák is a munkáit referencia gyanánt). Nekem a manga szimpatikusabb, mivel ott legalább aranyosak a szereplők, és Kirino, százmillió arckifejezésének hála, legalább humorforrásként megállja a helyét. (Kölün megemlíteném, hogy maga Fushimi is meglepődött, milyen élettelteiek és szerethetőek lettek figurái a képregény verzióban, és saját bevallása szerint ez ki is hatott a későbbi kötetekre.) Sajnos az anime készítői nem így vélekedtek, és inkább Kanazaki képeire alapoznak.

Mindegy, az animált verzióból úgyis tervezek majd egy külön kritikát.

És végezetül a történetvezetés. Nos, akinek nem esett volna le eddig, a történet jól bevált sablonok egymásba fűzéséből, ritkán kiforgatásából áll. Ennek egyik nagy hátránya, hogy a történet eleje, amíg lefutják a kötelező köröket, meglehetősen vontatott, vagy inkább déjà vu érzésekkel telezsúfolt. Ha viszont elérkezünk a fordulópontig, amikor Kirino egy kötet erejére elhúz az Egyesült Államokba lolikat molesztálni, akkor a továbbiakban már egész szórakoztató sztorit kapunk. Vagy csak a tsundere távolléte esik jobban lelkünknek, mint fuldoklónak a friss levegő, és a végén már-már Kánaánként várt cliffhanger („Kyousuke be my boyfriend! by Kirino”) még az érdeklődésünket is képes felkelteni, amíg a szokásos fordulat agyon nem fogja csapni a következő kötet első mondatában.

Összességében tehát kapunk egy sablonokból építkező, de azokat legalább jól felhasználó történetet, aminek legnagyobb hátránya az, hogy elég lassan, és érdektelenül indul, de ha átrágjuk magunkat az első négy kötet történésein, akkor a legutóbbi kettőn már tényleg jól lehet szórakozni. Ja, és hogy a címszereplő valami kurva idegesítőre sikeredett.

Én mindenestre szurkolok, hogy Kirino valami drogos pornószínésznőként végezze, mielőtt felvágj az ereit. Kyousuke pedig összejöhetne mondjuk Minamival, hogy végre normális élete lehessen.